1. évad 1. epizód 1. rész
Én is olyan voltam, mint minden öt éves ebben a korban. Akaratos, hisztis és idegesítő. Persze ezeket akkor még nem vallottam volna be magamnak, hiszen még azt se tudtam nagyon, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Most már viszont bánok minden olyan pillanatot, amikor a szüleimmel kiabáltam, és hisztiztem. Így volt ez azon a napon is, amikor elkezdődtek a változások.
- Fiona! Szállj be a kocsiba! – szólt rám anya.
Nem akartam szót fogadni, így inkább gyorsan felfutottam a lépcsőn a szobámba.
- Fiona! – kiabált anya, a hangja remegett az idegességtől.
Minden nyáron el szoktunk menni a kis vidéki víkendházunkba legalább egy hétre nyaralni. Jól szoktam magam ott érezni, de tavaly történt valami, ami megijesztett, és azóta nem akarok oda többé vissza menni.
Hallottam, anya lépteit a lépcsőn, így gyorsan bebújtam a szekrényembe. Mikor kinyílt a szoba ajtaja összehúztam magam, és még levegőt is alig mertem venni. Becsuktam a szemem, és teljesen máshol találtam magam.
Most is egy szekrényben voltam, azonban, ez a szekrény nem fehér volt, hanem fekete. Anya hangját felváltotta valami más, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni. Azonban most már tudom, hogy mi volt az. Lihegés. Egy olyan állat lihegése, aki még akkor se tudna halkan levegőt venni, ha akarna. Még jobban összehúztam magam. A szívem a torkomban dobogott, a fejem zúgott, és éreztem, hogy a könnyem patakokban folyik. Egy hatalmas üvöltés rázta meg a szekrényt, én meg felsikoltottam.
Hirtelen valami megragadott, és kirángatott a szekrényből.
- Fiona! Kicsim! Semmi baj! Itt vagyok! – hallottam anya hangát, de nem tudtam felfogni, hogy mit mond.
Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy a kocsiban ülök, szorosan becsatolva a biztonsági övvel. Az öcsém, Alex mellettem aludt a gyerekülésben. Olyan békés volt, hogy ha ránézek el se tudtam volna képzelni, hogy vannak a világon rossz dolgok. Anya időnként hátranézett rám, a szemöldökét összehúzta az aggodalomtól, majd mikor kiértünk a városból apához fordult.
- Nem kéne elvinni egy pszichiáterhez?
- Hidd el nekem Melinda, hogy felesleges. Én is ilyen voltam az ő korában! – mosolygott rá apa.
- Te is sikítozni kezdtél minden ok nélkül? – vonta fel anya a szemöldökét, és felém fordult.
Mikor észrevette, hogy őket nézem, rám mosolygott.
- Hát… - kezdte apa idegesen. – Nem, de az ő korában ez normális. Ilyenkor a leghisztísebbek.
- Nem hiszem, hogy ez egy hiszti roham volt. – fordult vissza anya kételkedve. – Olyan volt, mintha megijedt volna valamitől.
- Majd kinövi. – mondta apa egy vállrándítás kíséretében, mintha meg se hallotta volna azt, amit anya mondott.
Ő mindig is ilyen volt, már amennyire emlékszek. Nem vett komolyan semmit, minden dolog felett átsiklott, és nekem aztán meg végképp nem hitt. Soha.
Mikor megérkeztünk a házhoz, anya odalépett az ajtómhoz, és kinyitotta. Leguggolt, így az arcunk egy szinten volt.
- Jól vagy, kicsim? – a hangja lágy volt, annyira, hogy majdnem elmondtam neki mindent, de nem tehettem, mert megígértem, hogy soha nem beszélek arról, amit láttam, így csak bólintottam.
