1. évad 1. epizód 1. rész
Én is olyan voltam, mint minden öt éves ebben a korban. Akaratos, hisztis és idegesítő. Persze ezeket akkor még nem vallottam volna be magamnak, hiszen még azt se tudtam nagyon, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Most már viszont bánok minden olyan pillanatot, amikor a szüleimmel kiabáltam, és hisztiztem. Így volt ez azon a napon is, amikor elkezdődtek a változások.
- Fiona! Szállj be a kocsiba! – szólt rám anya.
Nem akartam szót fogadni, így inkább gyorsan felfutottam a lépcsőn a szobámba.
- Fiona! – kiabált anya, a hangja remegett az idegességtől.
Minden nyáron el szoktunk menni a kis vidéki víkendházunkba legalább egy hétre nyaralni. Jól szoktam magam ott érezni, de tavaly történt valami, ami megijesztett, és azóta nem akarok oda többé vissza menni.
Hallottam, anya lépteit a lépcsőn, így gyorsan bebújtam a szekrényembe. Mikor kinyílt a szoba ajtaja összehúztam magam, és még levegőt is alig mertem venni. Becsuktam a szemem, és teljesen máshol találtam magam.
Most is egy szekrényben voltam, azonban, ez a szekrény nem fehér volt, hanem fekete. Anya hangját felváltotta valami más, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni. Azonban most már tudom, hogy mi volt az. Lihegés. Egy olyan állat lihegése, aki még akkor se tudna halkan levegőt venni, ha akarna. Még jobban összehúztam magam. A szívem a torkomban dobogott, a fejem zúgott, és éreztem, hogy a könnyem patakokban folyik. Egy hatalmas üvöltés rázta meg a szekrényt, én meg felsikoltottam.
Hirtelen valami megragadott, és kirángatott a szekrényből.
- Fiona! Kicsim! Semmi baj! Itt vagyok! – hallottam anya hangát, de nem tudtam felfogni, hogy mit mond.
Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy a kocsiban ülök, szorosan becsatolva a biztonsági övvel. Az öcsém, Alex mellettem aludt a gyerekülésben. Olyan békés volt, hogy ha ránézek el se tudtam volna képzelni, hogy vannak a világon rossz dolgok. Anya időnként hátranézett rám, a szemöldökét összehúzta az aggodalomtól, majd mikor kiértünk a városból apához fordult.
- Nem kéne elvinni egy pszichiáterhez?
- Hidd el nekem Melinda, hogy felesleges. Én is ilyen voltam az ő korában! – mosolygott rá apa.
- Te is sikítozni kezdtél minden ok nélkül? – vonta fel anya a szemöldökét, és felém fordult.
Mikor észrevette, hogy őket nézem, rám mosolygott.
- Hát… - kezdte apa idegesen. – Nem, de az ő korában ez normális. Ilyenkor a leghisztísebbek.
- Nem hiszem, hogy ez egy hiszti roham volt. – fordult vissza anya kételkedve. – Olyan volt, mintha megijedt volna valamitől.
- Majd kinövi. – mondta apa egy vállrándítás kíséretében, mintha meg se hallotta volna azt, amit anya mondott.
Ő mindig is ilyen volt, már amennyire emlékszek. Nem vett komolyan semmit, minden dolog felett átsiklott, és nekem aztán meg végképp nem hitt. Soha.
Mikor megérkeztünk a házhoz, anya odalépett az ajtómhoz, és kinyitotta. Leguggolt, így az arcunk egy szinten volt.
- Jól vagy, kicsim? – a hangja lágy volt, annyira, hogy majdnem elmondtam neki mindent, de nem tehettem, mert megígértem, hogy soha nem beszélek arról, amit láttam, így csak bólintottam.
Napjainkban…
A kávém kihűlt, mire elolvastam az újságot, figyelve minden apró részletre. Belekortyoltam, de azonnal vissza is raktam az asztalra, az újság mellé. Ma nem írt semmi szokatlan, megmagyarázhatatlan dologról, ezért számomra már el is vesztette az értékét. Az ilyen napokon szoktam elgondolkozni azon, hogy minek is veszem meg mindig, aztán eszembe jutnak azok a napok, amikor viszont találok benne valamit, az az izgalom, amikor kideríthetem, hogy igaz-e és hogy mi áll a háttérben. Külső szemmel olyan lehetek, mint egy őrült, aki imádja a természetfelettit. De lehet, hogy az őrült része igaz. A természetfeletti nem, hiszen az, amiben én hiszek, nem lehet természetfeletti, hiszen maga a természet alkotta.
Kiöntöttem a hideg kávémat a lefolyóba, majd egy hatalmas sóhajtás kíséretében elmostam a bögrét. Arra már nincs időm, hogy csináljak magamnak egy másikat, ezért egész nap olyan leszek, mint egy élőhalott.
Épp a hálószobámba tartottam átöltözni, amikor megszólalt a telefonom. Gyorsan felkaptam az asztalról, és fogadtam a hívást.
- Van valami? – szóltam bele.
- Neked is jó reggelt, drágaságom! – köszönt Ed a vonal túlsó végén.
Edward Fulton az egyetlen és egyben a legjobb barátom. Csak neki beszéltem a felfedezéseimről, és csak ő ismeri a múltamat. Még az öcsém se tud annyit rólam, mint Ed. Öt évvel ezelőtt találkoztunk, amikor az egyik újságban írt furcsaságnak a kinyomozásán dolgoztam.
- Bocsánat, csak már nem bírom a feszültséget! – mondtam, miközben beléptem a szobámba, és oda álltam a szekrény elé. – Kezdjük, előröl! Szia, Ed, hogy érzed magad?
Mit vegyek fel? – gondolkoztam magamban, ami miatt csak a végét hallottam annak, amit a legjobb barátom mondott.
- …és te?
- Remekül. – próbáltam derűsnek tűnni, de nem ment.
Elővettem egy blúzt meg egy farmert, és ledobtam őket az ágyra.
- Megint nem figyeltél rám. – sóhajtott egy nagyot Ed a vonal túlsó végén. – De mindegy, hagyjuk!
- Honnan tudod, hogy nem figyeltem rád? – kérdeztem meglepetten. – Bekameráztad a szobámat?
- Nem, persze hogy nem! – azzal a gyorsasággal mondta, amitől az embernek a fejében megfordul az, hogy, nem mond igazat.
- Várj egy picit, kihangosítalak!
Meg se várva a válaszát kihangosítottam a telefont, és leraktam az ágyra, a ruháim mellé.
- Nos, honnan tudtad, hogy nem figyeltem?
- Csak mert azt mondtam, hogy ’Épp most ette meg a lábam egy T-rex, és te?’.
- Bocsánat, Ed, de nem vagyok jó formában. Érzem, hogy valami készül, és minden reggel egyre rosszabb, amikor nem találok semmit az újságban. Kezdem úgy érezni, hogy az egészet csak én találtam ki, és nem is léteznek kapuk, amik más időbe visznek. Mellesleg pocsék humorod van.
- És ha azt mondom, hogy találtam valamit?
Épp a farmeromat vettem fel ennél a mondatnál, és megakadtam útközben.
- Hogy mi? Mit találtál? – a hangomból sugárzott a várakozás, és a boldogság.
- Egy étteremben a város közepén, történt egy gyilkosság. – pár pillanatig elhallgatott, csak mert tudta, hogy ilyenkor nagyon izgatott vagyok. – Elsőre semmi szokatlant nem fedeztem fel a cikkben. Egyszerű gyilkosságról írnak, de egy másik oldalon azt olvastam, hogy a nőt darabokra tépte valami.
- Tudod, hogy ez még nem bizonyít semmit. Lehetett az akár egy kóbor, veszett kutya is. – nem akartam elhinni, hogy két hónap után végre felbukkant valami. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Fiona, ne legyél már ennyire negatív! – szólt rám Ed, olyan hangsúllyal, amit a gyerekek fegyelmezésénél szoktak használni. – Ráadásul még végig se mondtam.
- Sajnálom! Folytasd!
Időközben teljesen felöltöztem, össze pakoltam a táskámat, elővettem a dzsekimet, felvettem a telefonomat és elindultam az ajtó felé. A lakásom nem volt egy modern, a magazinból kimásolt hely, de imádtam, mivel teljesen az enyém volt. Kiskorom óta ez az egyetlen, amit a sajátomnak mondhatok, amiért meg dolgoztam.
- Egy szemtanú azt állítja, hogy látott egy fényes valamit - csak hogy az ő szavait használjam –, és abból a bizonyos valamiből egy tigrisszerű állat szaladt ki.
- Kamu. – mondtam azonnal. – Ha egy tigrisszerű állat, ami véleményem szerint egy kardfogú tigris lenne, kiszaladt volna a kapun, akkor ő már nem élne.
Bezártam magam mögött az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn. Magas sarkúm fülsiketítően törte meg a csendet a kihalt lépcsőházban.
- Neked újságírónak kéne menned. A szemtanút maghallgató újságíró is pont ezt kérdezte, mire a pasas azt mondta, hogy elbújt a vécében, és onnan látta az egészet.
- Ez akkor is sántít. – húztam el a számat.
- Fiona! – sóhajtott fel Ed, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a fejét fogva dől hátra. – Reménytelen vagy!
Felsóhajtottam, majd kinyitottam a bejárati ajtót, miközben elmentem egy ismeretlen férfi mellett, aki velem ellenkező irányba tartott.
- Na, jó! Melyik az az éterem? – adtam be a derekam, egyrészt, mert reménykedtem, hogy igaz legyen, másrészt mert sose bocsátottam volna meg magamnak, hogy ha nem nézek utána.
- Az Izland királynője.
- Ohh, ott még nem voltam. Nem akarsz elvinni? – a hangom több volt a könyörgés, mint a kérdő hangsúly.
- Ööö… az egy nagyon drága hely. – mondta meglepődve Ed.
- Na, kérlek! – könyörögtem tovább.
- Jó, de a te kajádat te fizeted. – adta meg magát.
- Illúzió romboló vagy. – sóhajtottam. – Oké. Nyolcra értem tudsz jönni?
- Ott leszek.
Bontottuk a vonalat, és így végre elindulhattam dolgozni.
***
Sokan úgy gondolják, hogy egy könyvtárban dolgozni unalmas, pedig ez nem igaz. Pláne nem egy olyan embernek, mint én. Mivel, a könyvtárban nem csak könyvek vannak, hanem régi újságok is, amik remek kutatási alapot szolgálnak egy olyan embernek számár, mint én. Már az egyetem alatt is itt dolgoztam, és mikor sikeresen levizsgáztam, felvettek ide állandó műszakban. Lassan már öt hónapja dolgozok itt, és ez alatt az idő alatt rengeteg dolognak utána tudtam járni, és sok új mindent megtudtam.
Mikor beléptem az épületbe, megcsapott a benti levegő melegsége, ami kellemesen átjárta a végtagjaimat. A kinti hideghez képest, ez maga volt a paradicsom. Január elején jártunk, és London épp most vészelt át egy hatalmas havazást, amitől az utcákon még mindig látszódott az itt maradt fehérség, és a megolvadt hólé beborította az utakat. Egyszóval, képtelenség volt úgy kimenni az utcára, anélkül hogy ne legyél latyakos.
- Jó reggelt, Emma! – köszöntem a középkorú portásnak.
- Jó reggelt, Fiona! Hogy vagy?
Emma volt a portások legjobbika. Mindig mindenről tudott, precízen megtervezett mindent, és ami a legfontosabb, tudta kezelni a nehéz helyzeteket is. A minap egy csapat tinédzser látogatta meg a könyvtárat. Hangoskodtak, a könyveket szanaszéjjel hagyták, és elkezdtek piszkálni egy velük egyidős, szemüveges fiút, akiből csak úgy sugárzott az a tipikus, „könyvmoly vagyok, gyere és piszkálj” kisugárzás. Mikor meghallottam a szekálódásokat, azonnal elindultam feléjük, azonban Emma hamarabb ért oda. Pár szóval elintézte a fiatalokat, akik meg se bírtak szólalni, látva Emma magabiztosságát, és erőteljes kisugárzását. Pluszba mondott még nekik egy-két „kedves” szót, amitől padlót fogtak, és majdnem úgy kellett őket felvakarni.
- Remekül. – feleltem, miután kigomboltam a kabátomat. – Ismét egy nap a paradicsomban. És te, hogy vagy?
- Ne is kérdezed! A fiam akkor ért haza, amikor nekem fel kellett kelnem. Olyan részeg volt, hogy úgy esett be az ajtón. – sóhajtott egy nagyot, és összeráncolta a homlokát. – Azóta ilyen, amióta az apja elment.
- Majd minden rendben lesz vele. – mondtam egy biztató mosoly kíséretében.
- Remélem, bár ezt csak te hiszed így.
- Bízzál benne, hidd el, hogy csodákra képes. – mosolyogtam Emmára.
Elköszöntem, és elindultam a pult felé.
***
Aznap nem sok mindent csináltam. Elpakoltam pár, elől hagyott könyvet, elintéztem a kölcsönzéseket, megírtam, és elpostáztam néhány figyelmeztetést, valamint utána néztem a kardfogú tigrisnek. Semmi érdekesett nem találtam róla, csak annyit, amit eddig is tudtam. Aztán utána néztem az étteremnek is. Igaza volt Ed-nek, nagyon drága, és előkelő hely. Csodálkozni fogok, hogy ha lesz szabad hely. Ilyen helyeken, már jóval előre leszokták foglalni az asztalokat. Abban bíztam, hogy a gyilkosság miatt kevesebben akarnak majd arra a környékre menni, bár azt az évek alatt megtanultam, hogy ez az embereket nem tartja vissza semmitől.
- Szia! – jött egy tétova köszönés a pult másik oldaláról.
Olyan egy óra lehetett, ugyanis éppen ettem. Persze titokban, hiszen a könyvtárban nem szabad enni, viszont a főnököm meg nem enged ki ebédezni, mert akkor nincs senki, aki vigyázzon a könyvekre.
Felpillantottam, és azt a srácot láttam meg, akit máskor szekáltak. A feje vörös volt, rágta a száját, és egyik lábáról a másikra állt, ebből kitaláltam, hogy kellemetlenül érzi magát. Sötét barna haja volt, és zöld szeme. Nem rossz kombináció. Ha levenné azt az idióta szemüveget, elég helyesen nézne ki.
- Szia! – mosolyogtam rá bíztatóan. – Miben segíthetek?
- Én… én csak azt szeretném megkérdezni, hogy hol találhatóak az őslényekről szóló könyvek. – olyan halkan mondta, hogy közelebb kellett hajolnom, ha meg akartam érteni.
- Gyere utánam, megmutatom.
Kiléptem a pult mögül, és elindultam a sorok között. Hátra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy követ. Ott jött mögöttem.
- Egyébként hogy hívnak? – próbáltam beszélgetést kedvezményezni.
- Jeremy. – vágta rá rögtön, mintha már várta volna a kérdést.
- Én Fiona vagyok. – mosolyogtam rá.
Eleresztett egy gyenge mosolyt, majd szó nélkül jött utánam. Mikor odaértünk a megfelelő polcsorhoz, megálltam.
- Itt vannak azok a könyvek, amik hasznosak lehetnek. – mutattam körbe. – Én viszont most vissza megyek a pulthoz, mert a főnököm ideges, ha meglátja, hogy nem vagyok ott.
- Köszönöm. – mondta most már egy erőteljesebb mosoly kíséretében.
- Nincs mit. – mosolyogtam vissza rá, és visszamentem a pulthoz.
***
- Mit tervezel estére? – kérdezte Emma, amikor bezártuk a könyvtárat.
Elképzeltem, hogy hogyan hangozna, ha azt mondanám, hogy ’Semmi különöset. A szokásos. Olyan dolog után kutatok a legjobb barátommal, ami után nem lenne szabad.’ De ezt nem mondhattam.
- Elmegyek vacsorázni, Ed-del. – válaszoltam inkább.
- Na, végre! – kezdett örvendezni. – Mindig is éreztem, hogy ti egyszer összefogtok jönni!
- Emma! – szóltam rá, mielőtt teljesen belelovalná magát. – Mi csak barátok vagyunk! Nem értem honnan veszed, hogy járunk.
- Hidd el nekem, Fiona. Én megérzem az ilyen dolgokat. – rám kacsintott, majd elindult haza.
Néha elgondolkozok azon, hogy vajon csak Emma fiának tett rosszat az, hogy elment az apja, vagy Emma is megsínylette a dolgot. Lehet, hogy erre soha nem fogok rájönni.
Már kezdett sötétedni, amikor haza értem. Első utam a hűtőhöz vezetett. Szeretem ezt a munkát, csupán csak azzal van gondom, hogy nem ehetek eleget. Összeütöttem egy kis kaját, amitől nem fog korogni a gyomrom, de nem lakok jól, így majd az étteremben is tudok enni.
Amikor végeztem, a mosogatással nem foglalkozva, elmentem készülődni.
***
Pontban nyolc órakor megszólalt a csengő. Ed mindig pontos, azonban én cseppet se vagyok az. A sminkkel egyáltalán nem végeztem, sőt el se kezdtem.
- Szia! – köszönt Ed vigyorogva, amikor kinyitottam az ajtót. – Ezt neked hoztam.
Azzal a kezembe nyomott egy nagy csokor virágot. Meglepődtem, ezért majdnem elestem a hirtelen felém áramló virágillat miatt. Akkora volt a csokor, hogy nem láttam tőle a legjobb barátomat.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem nevetve, miközben óvatosan elindultam a nappali felé, ahol a vázákat tartottam.
- Nem tudom. – válaszolta, miközben becsukta az ajtót, amit persze nem láttam, csak hallottam. – Megláttam, és eszembe jutott, hogy illik hozni valamit.
Beértem a nappali, és leraktam a virágot az asztalra. Engedtem vizet a vázába, és beleraktam. Ezek után néztem csak Ed-re, aki utánam jött. Kivételesen elég elegáns volt. Már ha a fekete farmert, és az ugyanolyan színű dzsekit annak lehet tekinteni, de nála ezt jelenti az elegáns szó.
- Látom puccba vágtad magad. – vigyorogtam rá, miközben elindultam a hálószobám felé.
- Milyen szó az, hogy ’puccba’? Ilyen szót senki nem használ. – jött utánam.
- Dehogy nem. Most. Én.
Leültem a smink asztalhoz, és elkezdtem magam kisminkelni, közben a tükrön keresztül ránéztem. Szokásos őrült vagyok, ne szólj hozzám kisugárzása most valahogy nem volt meg. Fekete haja nem állt szanaszéjjel, a szemében nem csillogott a monitor képernyője. Olyan volt, mintha nem is Ed állt volna mögöttem.
- Mi az? – rángatott ki a gondolataimból.
Most vettem észre, hogy már egy ideje őt bámulom.
- Megváltoztál. – folytattam a sminkelést.
- Te meg nem. Még mindig rád kell várni.
Rámosolyogtam, és rájöttem, hogy legbelül ő még mindig az az Ed, akit én ismerek.
***
- Sajnálom, de nincs szabad asztal. – mondta felsőbbséges hangnemmel a pincér, amikor odaálltunk elé.
Még egyetlen egy szót se mondtunk, még csak nem is köszöntünk, és már rögtön azt kapjuk, hogy „nincs szabad asztal”. Igazán udvarias egy pincér.
- Magának is jó estét, uram! – villantottam rá egy álmosolyt.
A pincér alaposan végig nézett rajtunk, és amikor végzett elhúzta a száját. Felment bennem a pumpa, és legszívesebben behúztam volna neki, de nem volt arra szükségem, hogy egy estét a rendőrségen töltsek. Azoknak az időknek vége.
- Jó estét. – köszönt vissza nem túl nagy lelkesedéssel. – Miben segíthetek? Elnézést a viselkedésem miatt.
Látszott rajta, hogy nem igazán sajnálja, és ez kezdett felidegesíteni. Félig kopasz fejével, és igényesen vasalt öltönyében úgy festett, mint egy másnapos pingvin. Ed látta rajtam, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat, ezért gyorsan közbe szólt.
- Ha nincs szabad asztaluk, akkor keresünk inkább egy másik éttermet, ugye, Fiona? – megfogta a karomat, és kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.
Láttam benne valamit, amitől bólintottam, és a másik pillanatban már az étterem előtt álltam, ahol tombolt a hideg szél. Bár nem fáztam, ugyanis fűtött belülről az elfojtott indulat, és a harag.
- És most mi lesz? – fordultam Ed felé, aki még mindig a karomat szorongatta, mintha attól félt volna, hogy elfutok, vagy vissza megyek és felpofozom a pasit. – Hogy fogjuk megtalálni az anomáliát?
- Az anomália már nincs itt. – mondta Ed egyszerűen. – Ha itt lenne, akkor a kormány nem engedte volna, hogy kinyissák az éttermet.
Logikus.
- Akkor mit csináljunk?
- Természetesen bemegyünk. – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Meg se várta, hogy hogyan reagálok, csak elindult az étterem melletti sikátorban. Mire észhez tértem, és utolértem, már a hátsó bejárati ajtót vizsgálta.
- Szóval megint kezdődik? – kérdeztem izgatottan, teljesen megfeledkezve a pincérről.
- Ez csak egy betörés. – motyogta, miközben elővett a zsebéből egy hajcsatot.
- Mindig ezzel kezdődik. – mondtam szigorú hangon, de közben mosolyogtam.
Mindig izgatott lettem, amikor tilosban jártam, már egész kicsi korom óta, így nem csoda, hogy a rendőrségnél van egy jó vaskos aktám. Meg hát, ha az embernek olyan hobbija van, mit nekem, akkor meggyűlhet a baja a törvénnyel. Időközben Ed kinyitotta az ajtót, és előre ment, én meg azonnal követtem.
Egy raktárszerűségbe léptünk be, ahol szerencsénkre nem volt senki, azonban volt ott valami, amit azonnal kiszúrtunk. Egy embermagasságú, fehéren villogó, kör alakú kapu. Kapu egy másik időbe. Egy anomália.
- Megcsináltuk! – mondtam Ed-nek, aki a döbbenettől megmeredve bámulta az anomáliát. – Találtunk egyet!
Amint befejeztem a mondatot, olyan erővel vágódott ki a hátsó ajtó, amit becsuktam magam után, hogy felsikítottam. Egy csapat fekete ruhába öltözött fegyveres férfi lepte el a raktárt, minket teljesen a falhoz nyomva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése